Ma nagyon korán felkeltem. Tegnap estére az orrom úgy feldagadt, hogy azt hittem jenhetek meg bohóc ruhában mellé. Hála az égnek semmi ilyesmi nem történt, ugyanis lelohadt a duzzanat az éjszaka, így teljes egészemben ott lehetek. Az orromról szóló gondolatmenetemet az szakított félbe, hogy valaki ráfeküdt a csengőre. De most komolyan. ki hord ki levelet ilyenkor? És mivel ilyen korán volt, senki sincs ébren, egyedül anyum, de ő már el is ment, hiszen ma délelőttös az étteremben. Lerugdostam magamról a takarót, beleléptem a papucsomba és levánszorogtam a bejárati ajtóhoz. Amint kiléptem, megcsapott a hűs szeptemberi levegő. Jól esett, de egy kicsit hideg volt nekem. Elmentem a kapuig és ott ácsorgott a postásbácsi.
- Jó reggelt kívánok, miben segíthetek? - vettem elő az udvarias hangnememet.
- Egy levél jött, gondolom az édesapjának. Ő itthon van? - szorongatta a kezében a levelet.
- Igen, de jelenleg húzza a szamárbőrt... - mutattam a házra.
- Rendben. érem, hogy adja át ezt neki. - a kezembe nyomta a levelet, sarkon fordult és elvonult.
Bementem a házba és leültem a konyhapult mellé. Forgattam a kezemben a levelet, majd egy pillanat alatt kibontottam. Beleolvastam. Csak olvastam és olvastam, de nem akartam elhinni, azt, ami benne állt. Az állt benne, hogy ez egy rutin vizsgálat, örökbe fogadott gyerekek esetén. Az illető gyerek születési dátuma megegyezett az enyémmel. Akkor ... ezek szerint ... engem ... ÖRÖKBE FOGADTAK!???? És miért nem mondták el? Miért titkolták? Mikor akarták elmondani? És akkor kik az igazi szüleim? David nem is a testvérem? Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, de most nem eshetek kétségbe. Még korán volt, de úgy döntöttem, hogy inkább bemegyek az iskolába, mert ha most találkoznék valamelyikkel, lehet, hogy nem sülne ki belőle semmi jó. Felszáguldottam hát a fürdőbe, rekordsebességgel elkészülte, a szobámban bepakoltam és felöltöztem ... fordítva. Lejöttem a lépcsőn és már kint is voltam az utcán.
Így egyedül, gyalog ... csak most vettem észre, hogy milyen hosszú is az út a Sweet Amoris-ig. Talán nem is érek be olyan nagyon korán. Olyan 24 - 25 percen belül az iskolába vezető lépcsőkön lépkedtem felfele. Amint beléptem az aulába, valami ismerős lengett körül. Nagyon, nagyon halk, de ismerős. Gitár! Ez egy elektronikus gitár hangja! Teljesen felderültem. Mosolyogva gyorsítottam a lépteimen, hogy mihamarabb megtaláljam az a helyet, ahol valaki gitározik. Rengetek folyosón mentem keresztül, míg nem elértem egy olyan ajtóhoz, amit egy rács fedett. Megpróbáltam kinyitni az egészet és szinte, hogy csodával határos módon sikerrel jártam. Nyitva van!! Ennek nem kéne zárva lennie? Beléptem. Egy hosszú, kanyargós lépcső vezetett le, még ennél is lejjebb. Lent még erősebb volt a gitár hangja. Onnan, ahonnan én álltam, pont be lehetett látni, egy aprócska terembe, ahol valaki nekem háttal ült, de tudtam, hogy ő gitározott. Próbáltam halk lenni, de a bakancsomon lévő szegecsek, meg minden hülyeség elég hangosan zörgött és csörgött, amit emberünk meg hallott és hátrafordult.
- Te meg mi a francokat keresel itt? - kiáltott, de aztán nyilván rájött, hogy akkor még kiderül, hogy itt van, ezért halkabbra vette a figurát - Ácsi! Tudom ki vagy: az osztályunkba jársz. Te vagy az a lány, aki nem jött el a gólyatáborba. Miért nem?
- Először is: semmi közöd hozzám. Másodszor pedig: hogyan jutottál le ide? Ez a suli pincéje ... vagyis ... inkább nem akarom tudni. Ilyen bandát!! Egek, tudtam én, hogy ez nem lesz jó ötlet, tudtam, hogy nem kellett volna ideiratkoznom. - sarkon fordultam és a lépcső felé indultam, ám hirtelen megálltam és megfordultam. - Ö ... csak azt akarom mondani, hogy a közepe fele elcsúsztál egy fél akkorddal. Nem úgy van az a rész, ahogy játszottad.
- Ácsi! Te is tudsz gitározni? - csillant fel a szeme.
- Sajnos nem.
- Van muffinod?
- ... nincs?
- Pénzed van? - habozást követően bólintottam egy finomat. - A büfében árulnak muffint. Egy muffin per óra és megtanítalak gitározni.
- Nem köszi. Majd fent találkozunk. - intettem.
Felmentem az osztályterembe, ahol már ott volt Rosa és ha jól emlékszem a nevükre, akkor : Alexy, Armin, Viola és Jade.
- Sziasztok! - köszöntem halkan, majd a padunk felé indultam, ahol az előbbi pillanatban még ülő Rosa hirtelen a nyakamba került. - Hékás ... meg fogok fulladni ...
- Oh ... bocsika. - el nem tudom képzelni, honnan a fenéből van ennyi ereje. - Hogy vagy? - nézett rám.
- Maradjunk annyiban, hogy megvagyok. - legyintettem, hogy inkább hagyjuk a témát.
- Jó. Mármint, nem jó, de ilyenkor nincsen mit tenni. - beengedett e helyemre, majd mind a ketten helyet foglaltunk. Még nyolc órára sem érkezett meg mindenki. Öt hely még üres volt. Rosa viszont tényleg nagyon jó kedvében lehetett, mert folyamatosan locsogott. Be nem állt a szája és mendenről beszélt, egyiket be nem fejezve a másik témába merülve.
Az utolsó diák egész után tizenöt perccel érkezett meg szorosan nyomában Mr. Fraiz-zel.
- Sziasztok! - köszönt mosolygósan. - Gondoltam szólok, hogy négy hét múlva rendezi az iskola a kilencedik osztályosoknak a gólyahetet, aminek a végén kerül megrendezésre a gólyabál. - mondta az ofő. Hatásszünet, majd mindenki őrjöngeni kezdett. Az osztályfőnök próbálta őket csitítani, megjegyzem, nem sok sikerrel. Megakadt a szeme rajatam. Egy kicsit furcsán nézett. Én elmosolyodtam (igyekeztem kedvesen mosolyogni) és megvontam a vállam. Visszamosolygott. Kedves fiatalember, csak nem nagyon fog bírni ezzel az osztállyal. Szegény, előre sajnálom.
Nagy nehezen elcsitította az örömködüket és bediktált az ellenőrzőbe egy olyan szöveget, hogy a pénteki napon este tíz után az iskola személyzete nem vállal diákjaiért felelősséget. Ebből persze az jön le, hogy lesz Afterparty. Ez nekem már jobban bejött. El is mosolyodtam.
- Castiel! Hol van az ellenőrződ? - ért az ellenőrzők aláírásában a mögöttünk lévő padhoz.
- Én egyedül élek ... szülők nélkül ... saját felelősségre. - magyarázta, miközben hintázni kezdett a széken. Szóval gitározik, vörös haja van, egyedül is él. Komolyan, tisztára lázadó a gyerek.
A szünetben csak bent ültem a helyemen. Az ablakon keresztül néztem, ahogy beborul. Magába kerített a szomorúság és a sajnálat. Egyrészt emiatt az örökbefogadásos história miatt, másrészről pedig valahol mélyen sajnáltam Castielt. Észre sem vettem, hogy mikor csöngettek be, az egészből annyit észleltem, hogy Castiel meglöki a kezem, de egyikünk sem szól egy szót sem. Most kezdett el igazán hiányozni a telefonom. Ilyenkor csak bedugom a fülest és zenét hallgatok, de most ... áh. Most vehetek újat és oda a motorra félretett pénzemnek. mondjuk addig még van egy kis idő, de tizenhat évesen már vezethetnék.
Angolóra jött. A tanár egy magas, vékony, csontos arcú ember szigorúnak tűnő tekintettel. Lecsapta a naplót, aminek következtében azok is elhallgattak, aki esetleg nem tették eddig. Felírta a táblára a nevét: Mr. Forset (cukii), majd felénk, vagyis az osztály felé fordult.
- Én tényleg sajnálom, hogy már az első nap ezzel nyaggatlak titeket, de vegyetek elő egy lapot. Ellenőrizni akarom, hogy ki mennyire tud helyesen írni. - a többiek mind tágra nyílt szemekkel kezdtek el forgolódni. Gondolom valami olyasmi járhatott a fejükben, hogy "ez nem normális!" "már az első nap?" Én is eléggé furcsának találtam, de azért engedelmesen kezdtem el kotorászni a táskámban a mappám után, ahol a rajzaim között matattam tiszta lap után nézve.
- Ti kértek? - fordultam hátra a kezemben a fehér rajzlapokat lobogtatva.
- Nem köszi. Lysnek is van. - mutatott padtársára.
- Ahogy gondoljátok, - vontam meg a vállam, és visszafordultam.
A tanár lediktálta a szöveget. Nyolcadik osztályhoz képest gyorsabban diktált, de szerencsére tudtam tartani vele a lépést, ami mondjuk kicsit a gyöngybetűim kárára ment, de azért még el lehet olvasni. Jó hosszú szöveg volt. Még a kezem is elgémberedett és az újra is szépen eltelt. Már csak arra volt idő, hogy a tanár összeszedje a papírokat. Lehajtottam a fejem a padra, hogy egy kicsit megpihenjek.
- Lia ... ki az a full helyes srác az ajtóban? Téged néz ... - bökdöste a vállam a lány. Eddig tartott a pihenésem.
- Hm? - néztem a kérdéses helyre. - Ja, csak a bátyám. - tápászkodtam fel és mentem oda hozzá. Remélem nem látszik meg rajtam, hogy nagyon is mérges vagyok rá, amiért egy ilyen fontos dolgot eltitkolt előlem. Homlokon puszilással köszöntött, de én nem viszonoztam. Nem is néztem a szemébe.
- Mondjad, mit szeretnél.
- Ma még a szokottnál is ridegebb vagy. Mi a probléma?
- Nincsen semmi. Nah? Mi kéne, ha volna?
- Nem tudsz kölcsönadni?
- Ahj! Mennyi kell? - tízet mutatott az ujjaival. - Mindjárt jövök - fordultam meg és mentem az osztályba.
- Büfébe mész? - nézett rám Rosa
- Hát nem éppen. A bátyámnak kell pénzt vigyek és ha már a tárcám a kezemben van, miért ne látogatnám meg a büfét ... szóval igen Oda megyek. - vontam meg a vállam. - Gyere és megkínállak valamivel köszöntképpen, hogy nem hagytál cserben. - kezdtem el szipogni és a (nemlétező) könnyeimet törölgetni.
- Okki! - pattant fel.
- Te! Castiel mellett öl az a fehér hajú srác ...
- Lysander ... - mondta és nagyon sejtelmesen mosolygott. Rosszat sejtek.
- Jó ... Ő mit szeret? Mármint neked veszek valamit, te itt vagy mellettem .. de ő, mit szeret? - néztem rá segítségkérőn.
- Csokis kekszet! Azt szereti. - fordult felém mosolyogva. - És Castival mi lesz?
- Kivel?
- Hát CAS-TI-EL-LEL?
- Jahogyjah. Ő csoki muffint kap. - mosolyodtam el, nem tudom miért. - Pillanat. Tessék itt a pénz. ... Mi a büfébe mentünk. - mondtam a bátyámnak, az utolsó mondatot viszont csak a vállam felett, mert Rosalya barátnőm, teljesen bezsongott. Kinyitottam a pénztárcám, hogy ellenőrizzem van-e még elég pénzem, mindenre, hiszen még telefont is kéne vennem.
- Te vagy egy gazdag, anyám! - bújt bele Rosa a pénztárcámba. Mintha meg akarta volna szagolni, hogy nem-e hamisított pénz van a tárcámban(?)
- Háát. Apum ügyvéd, anyum profi szakács ... én meg jól üzletelek. - nyújtotta ki a nyelvem. Közben sorra kerültünk, ahol a büfés néni erősen sürgetően pillantott rám. - Ö ... egy csokis muffint, két csokis sutit, akarom mondani kekszet ...
- Egy miniont is! - kiáltott közbe Rosa.
- ... igen azt is, és egy narancs levet.
- Sió - t?
- Igen. - bólintottam.
A büfés néni ideadta a "rendelést", mi pedig jól megpakolva boldogan távoztunk. Az irány az osztályterem felé volt. Bent odanyújtottam a muffint Castielnek.
- De kedves vagy ... répa. - utalt a hajam színére.
- Lia ... A nevem Lia ... cseresznye. - mivel nem volt szívem nem odaadni neki, ez esetben elnéztem neki a répázást. Most Lysander felé nyújtottam a csokis kekszeket.
- Ö ... köszi, de ezt miért is kapom? - nézett felém olyan szemekkel, mint aki nem érti a dolgot. Jogos. Én sem értem. Válaszul megvontam a vállam, amivel csupán annyit akartam sugallni, hogy "mit'tomén". Egy hajtincsem csavargatása kíséretében előrefordultam és mivel vége lett a hosszú szünetnek, a tanárra vártam.
Mivel szeptember elejére hivatkozottan egy ujjatlan trikóban jöttem, kezdtem kicsit fázni. Leoperáltam a derekamról, a kockás piros ingemet és elkezdtem felhúzni. Ám mielőtt még odaértem volna, éreztem valamit a vállamon. Forró volt és puha. Odanéztem ... Castiel??!!! Félrehúztam a vállam. Nem szóltam egy szót sem és reméltem, hogy osztálytársaim teljesen mással voltak elfoglalva.
- Hülyevagy? - kérdeztem halkan, de annál indulatosabban.
- Hehe. Olyan vörös az arcod, mint a hajam. - nevetett szintén halkabban, mint szokott, miközben a fejemre mutatott. Az arcom elé tettem a kezem és elfordultam. - Hé! - kiáltott fel, mire odakaptam a fejem. Castiel a feje búbját súrolgatta, Lysander, pedig a kezét. Gondolom megütötte.
A nap hátralévő része elég unalmasan telt. Otthon, megebédeltem. Én főztem, mert apa még nem volt otthon, anyára pedig nem bízok ilyesmit. Egyszer főzött, nekünk (amire emlékszem) és mind a hármunknak egy hetet kellett kivennünk a suliból ill. munkából. Durva volt.
Felmentem a szobába, átolvastam a tankönyveket, amiből holnap lesz óránk. Ezután , pedig bedugtam a fülesemet és zenét hallgattam. Belealudtam.
