I. Rész

   Nem tudom, hogy apámnak honnan jött, hogy ő most hirtelen foglalkozni akar velem. Hét éve rám sem hederített, csak a munkájával foglalkozott. Nem tudom, hogy anya mit mondott neki, de az iskola kezdés előtt két héttel azzal nyitott be a szobámba, jelzem miközben olvastam és jól tudja, hogy utálom, ha olvasás közben zavarnak, hogy az iskolakezdés napján ő visz be minket iskolába.

 - Na mi lelt? - kérdeztem rá unottan, letéve az ölembe a könyvet.

 - Mégis csak a lányom vagy. Nem? - "vágott" vissza.

 - Eddig is az voltam. - vontam meg a vállam és felemeltem a könyvet.

 - Mond meg a bátyádnak is! - kérte tőlem. 

 - A te fiad. - néztem rá szúrós szemekkel. - Tudod mit? Nem kell szépen elsétálunk odáig. Anya úgy is megy majd szülőire. Ő igazi szülő.

 - Nem fogadok el nemleges választ.

 - Tudod, negyedjére fogok neki ennek a mondatnak, de VALAMI miatt nem tudok a végére jutni. Végeztél? Elmondtad a fontos tudnivalókat?

 - Igen. - legyintett és kiment a szobából.

  Feltápászkodtam, hogy szóljak Davidnek, ne érje szívinfarktus, hogy apa észrevett minket. Bekopogtam az ajtaján és benyitottam.

 - Iskolakezdéskor apa visz minket suliba ...

 - Hát ezt meg mi lelte?

 - Mit t'om én. Hm ... Mit eszel? - léptem be a szobájába.

 - Sült krumplit? - nyújtotta felém. Bólogatással jeleztem, hogy "oké a sült krumpli".

Az iskolakezdés napján ...

   Anyum költött, ugyanis nem én lennék, ha egy ilyen fontos napon el nem kések. Ment a "kelj fel!" és a "csak még öt percet hadd" nevezetű történet. A végén már ott tartottunk, hogy anyum letépte rólam a takarót és az arcomba ordította azt, hogy "vonszold már ki az a lusta valagad az ágyból" erre én meg nem volt mi tegyek, hiszen még is csak az anyám. 

   Kiszálltam hát a puhaságot és most már melegséget nem nyújtó ágyikómból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. A fürdőszoba előtt a "füles dobozom" volt, amiben előszeretettel turkálgattam. Ezzel elpepecselek egy csomó időt. Amíg a lányok többsége azon feszül, hogy mit vegyen fel, vagy órákkal kel fel hamarabb, hogy meg csinálja a haját, azalatt én éppen azon eszem magam, hogy milyen fültágítót akasszak a fülembe. Ma egy fekete szélű, fehér belseje közepén egy halálfejes kör alakú flash-t választottam. A hajamat egy laza lófarokba kötöttem, megmostam a fogam és felkapdostam magamra a ruháimat. Amikor kiléptem az ajtón, a bátyám kótyagos fejével találtam szembe magam. Ott áll előttem és aludt. Az ökle körülbelül másfél centire lebegett az arcomtól, gondolom hogy kopogni akart, de a művelet félbemaradt, mert ... elaludt.
 - Hahó! - kezdtem bele lelkesen a bökdösésébe, mert én vele ellentétben most már eléggé éber voltam. Félig kinyitotta szemét, majd miután úgy vettem észre, hogy segítségre szorul, megfogtam a karját és belöktem a fürdőszobába.

  Amíg vártam, hogy az én személyes Csipkerózsikám is elkészülök, úgy véltem, hogy csinálok egy szendvicset magamnak, nehogy megéhezzek. Viszek pénzt, de nem akarok költekezni. Motorra gyűjtök. Már éppen az olajbogyón áthúzott fogpiszkálót szurkáltam bele a szendvicsembe, amikor hallottam, hogy David megjelenik az ajtóban. Hogy ne keljen a teli számmal küzdjek nem haraptam bele köszönés előtt. Nagy hiba volt. Oltári nagy hiba. Ugyanis ami után köszöntem közelebb lépett, megragadta a szendvicsemet ... kitépte a kezemből ... és benyomta a szájába. Az ÉN szendvicsemet. Az ÉN majdnem, hogy tökéletes szendvicsemet.

 - Mi a francot ké...

 - Készen vagytok? - jelent meg apa az ajtóban. Visszanyeltem a kirobbanni készülő keresetlen szavaimat, mind David fele, mind apámnak nevezett személy fele. Kelletlenül bólintottunk és kicaplattunk a kocsihoz. Csendesen telt el az a 10 - 13 és fél perc, ami otthontól az iskoláig tartott kocsival. Apu hátrahajolt és tartotta az arcát. A szememet forgatva odanyomtam a szám, de nem pusziltam meg. Nem érdemelte meg.

  Amint kiszálltunk a kocsiból, a bátyám megfogta a kezem és megszorította. Maga felé fordított és mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy:
 - Itt most elválnak az útjaink. Próbálj jó sok barátot szerezni. Ha valaki bánt, piszkál, szekál, egy emelettel fölötted leszek. Hé miért pityeregsz? Na ... - magához ölelt és egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra és ott hagyott. Basszus. Komolyan. csak két évvel fog fölöttem járni, de olyan mintha az apám lenne. Olyan, mint amilyen apa kellett volna legyen. Ezért indultak el a könnyeim.


  Vettem egy hatalmas levegőt, megszorítottam a válltáskám pántját és tettem egy lépést. Tettem volna én a következőt is, de valamibe, vagy valakibe beleakadt a lábam és egy hatalmasat zakóztam. Mindenem kihullott a táskámból és a telefonom ripityára törött. A hátam mögött valahol egy idegesítő rikácsolós nevetés és egy "Azt a szerencsétlent ... megbotlik a saját lábában!" kiáltást hallottam.
 - Hékás! Minden rendben? - hallottam egy hangot, és mikor kinyitottam a szemem csak nagy fehérséget láttam. Valaki segített felemelkedni, és vége lett a fehérségnek. Amikor kezdett kitisztulni a látásom, rájöttem, hogy nem haltam meg és nem a fehér felhők tömegét vélem látni, hanem egy szép lány gyönyörű szép, hosszú, fehér haját. - Te jó ég!! - kiáltott, mitől sípolni kezdett a fülem. - Az orrod! - odaemeltem a kezem az orrom, hoz és meleget éreztem. Megnéztem, hogy mi lehet ... vér.
 - Van zsepid? - néztem rá.
 - Persze, de el kell, hogy engedjelek. Meg tudsz állni? - bólintással, jeleztem, hogy igen. El kezdett kutakodni a táskájában. Mikor odatartotta a zsebkendőt, éreztem, hogy remeg.
 - Minden rendben? - kérdeztem orrhangon.
 - Hülye! Nem nekem vérzik az orrom. - simította végig a kezét a karomon nevetve. Én is elmosolyogtam. Lehajoltam, hogy összeszedjem a cuccaimat, de ekkor már úgy folyt az orrom vére, mint a Nílus. Átázott a zsepi, és hatalmas, kövér cseppekben potyogott a fekete és fehér csempével kirakott padlóra. - Hagyd, majd én! - állított meg. Hálás pillantásokkal néztem rá. - A telefonod ... - tartotta kezében a megszámlálhatatlan darabokban lévő mobilomat.
 - Nincs gond. Úgy is ideje volt már újat venni. Ha jól tudom, akkor a gombos Nokia már rég kiment a divatból. - mosolyogtam. -  Köszi, hogy segítek. A nevem, Cornelia, de szólíthatsz Liának is, ha akarsz. A tiéd?
 - Rosalya, de a barátaimnak, Rosa, szóval szólíts csak nyugodtan így. - mosolygott rám kedvesen. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű arany szemei vannak. Hirtelen a csöngő éles csörgése hasított a fejembe. - Basszus. Melyik osztályba jársz? Segítek bevinni a cuccaid. - kapkodott össze mindent.
 - Ö ... 9.A?
 - Jééé. Éééén iiis! - ugrott a nyakamba. Pedig én, ahogy elnéztem, alacsonyabb vagyok nála. Kapkodással telt el a következő két perc, amíg elértünk az osztályba. Volt még egy teljesen szabad pad. Egy vörös hajú és egy szintén fehér hajú srác előtt. Rosa segített becuccolni, amíg én még mindig az orromat nyomtam.
 - Gáz lehet, ha még az orrodnak is megjön. - lökte oda a vörös, én meg igyekeztem megállni, hogy leüssem. Elengedtem a fülem mellett.
 - Castiel, hallgass már el! - szólt rá padtársa. Hm ... szimpi a gyerek.

  A következő pillanatban az (remélem) ofő lépett be. Letette a naplót és felírta a nevét a táblára. Mr. Fraize. Elkezdte olvasni a névsort, majd hozzám ért.
 - Cornelia Parker? - nézett fel.
 - Itt vagyok, tanárúr! - jeleztem helyzetem.
 - Minden rendben? - emelte fel a szemöldökét.
 - Persze. Mindjárt eláll.
 - Lemehetsz az orvosiba, ha úgy érzed, bármikor. - nyugtatott meg, hogy nem kell elvérezzek a padban.
 - Nem érzem szükségességét.
 - Ahogy gondolod. - és folytatta a névsor olvasását.

  Tulajdonképpen elég hamar eltelt ez a nap ... a telefonomat és az orromat leszámítva nem is volt olyan rossz. A "I"re a pontot Rosa tette fel, önzetlen segítőkészségével. Hazafele észrevettem, hogy David halad előttem, ezért utánafutottam, a hátára ugrottam és így kerültünk haza.